Arcobaleno - Blogger kihívás: Kék

Fejlődj! - Orange Is The New Black

Kedves Olvasó!

            Mostanában sok újdonságot próbáltam ki, csak ezen a kihíváson belül írtam újra a legelső könyvem, adtam ki a kezemből az egyik leginkább személyes vonatkoztatású novellám és a tegnapi Nagy találkozáshoz hasonlót sem írtam még. Egy másik projekt keretében szintén van még meglepetés a tarsolyomban, így kellett egy kicsit gondolkodni, hogy mi maradt még ki eddig az írói pályafutásomból. Aztán végül jött a nagy ihlet és úgy döntöttem, hogy megírom életem első fanfiction-jét.
            A fanfic az Orange Is The New Black című Netflix sorozathoz készült, aminek nem rég került ki az ötödik évada. Oda vagyok ezért a sorozatért, nagyon finoman tudja keverni a humort, a szomorú valóságot és a nők jogait érintő kérdéseket. Habár a kedvencem Alex Vause karaktere, de most mégis a Daya és Benett szállal szerettem volna foglalkozni, mert egyszerűen idegesít, ahogy ennek vége lett, vagy inkább sehogy sem lett vége. Nagyon szerettem volna, ha szép vége lesz az ő száluknak, úgyhogy ha másképp nem is, most megírtam magamnak és nektek. Remélem tetszeni fog!

Niki




Erre várt már évek óta, most azonban mégis görcsölt a gyomra a gondolattól, hogy ki kell lépnie a börtön falai közül. Armaria már négy éves volt, rettegett a gondolattól, hogy képtelen lesz megtalálni, vagy még rosszabb, a nevelőszülei nem engedik majd a közelébe. Munkát kellett találnia és egy helyet, ahol élhet, mert abban biztos volt, hogy az anyjához nem fog menni. Az előtte álló jövő képlékeny masszája félelemmel töltötte el.
     Szétosztotta mindenét, amije volt. Ruiz nagy öleléssel köszönte meg az addig szekrényében rejtegett Cheetost. Aleidatól azonban nem búcsúzkodott túl sokáig.
     -- Meg tudod csinálni, a lányodnak szüksége van az anyjára. – megsimogatta a karját egy sóhaj keretében. – Vigyázz magadra.
     Bólintott egyet, de nem akart a szemébe nézni.
     -- Tudom, hogy csak védeni akartál… Felnőtt vagyok, tudok magamra vigyázni.
     -- Persze, hogy tudsz magadra vigyázni. Na, gyere ide. – tárta ki az asszony a karjait és végül megölelte.
     Mikor meghallotta az őr lépteit, már tudta, hogy érte jön. A latinák körbevették és a legjobbakat kívánták neki, mégis rettegett. Most végre tényleg megtörténik.
     Jó érzés volt ismét a saját ruháit viselni. Sokat fogyott azóta, hogy megérkezett Lichfieldbe, lötyögött a derekán a farmer és lógott rajta a póló, de az ő ruhái voltak. Kikísérték az ajtón és egy lépésre állt a szabadságtól. Vett egy mély levegőt és kilépett az ajtón.
     A júliusi napsütés égette az arcát, mintha az épületen kívül még a nap is máshogy sütött volna. Vett egy mély levegőt, magába szívta a szabadságot. Az anyja már a magassarkújában tipegve rohant felé.
     -- Daya, kislányom!
     Jól esett az ölelés, még ha dühös is volt rá. Az unokája volt, mégsem tett meg mindent, hogy megtalálja őt. Mint mindig, most is magával volt elfoglalva.
     -- Gyere, félretettem egy kis pénzt, mostanában jól keresek a manikűrös szalonban. Foglaltam időpontot a fodrászhoz és a körmöd is megcsinálom majd. Egy barátom elhozott autóval, menjünk. A szalonban még munkát is hajlandóak ajánlani, ha elvállalod a betanítást.
     A fecsegés megtöltötte a fejét és még ellenkezni sem volt ideje. A fodrász székében találta magát, ahogy a válla felett lecsapja a fáradt tincseit. A padlót a hajával borították be. Új ruhákra azonban tényleg szüksége volt. Két mérettel is kisebbek voltak most jó rá, jó érzés volt belenéznie a tükörbe. Egy percre talán még a nyomasztó gondolatot is elfelejtette, hogy mi vár rá.
     Már el felejtette, hogy az anyja címét adta meg lakhelyének, így kénytelen lesz ott maradni, legalább egy ideig. Még aznap elvállalta a betanítást is, hogy munkát kaphasson. Nem akart az anyjával dolgozni, de tudta, hogy szűkösek a lehetőségei, minden esélyt meg kellett ragadnia, hogy elkezdje az új életét.
     Hosszú nap állt mögötte, csak arra várt, hogy eldőljön az anyja kanapéján és kialudja magát. Egy hosszú, forró zuhany után, amikor végre magára zárhatta az ajtót és senki sem zavarta, lefeküdt aludni. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, a vonalas telefon csörrent meg.
     -- Ki lehet az az éjszaka közepén?
     Kikászálódott a takaró alól és felkapta a kagylót.
     -- Halló.
     -- Dayanara, te vagy az?

     Nem akart hallani a fülének, pedig biztos volt benne, hogy az ő hangját hallotta. Azonnal hevesebben kezdett dobogni a szíve, de nem az örömtől, inkább a dühtől. Még mindig haragudott rá, amiért szó nélkül eltűnt.
     -- Kivel beszélek?
     -- Daya. Be… Benett vagyok.
     Mintha egy kislány hangját hallotta volna a háttérből.
     -- Honnan tudod a számom? Mit akarsz?
     -- Találkozzunk holnap.  Shh, várj egy percet, mindjárt megyek – elemelhette a telefont az arcától, de még így is hallotta, mit mondott. Kislány hang. Talán az ő kislányáé? – Beszélnünk kell.
     Annyira lefoglalta a gondolat, hogy talán már nem is kell keresnie ???-t, hogy azonnal igent mondott és hiába volt nagyon fáradt, nem nyomta el az álom. A lányáról álmodozott, hogy vajon most hogy nézhet ki és miket szerethet, mindent elképzelt vele kapcsolatban.
     Lassan telt az idő a szalonban, hiába kellett sokat tanulnia. Nem győzte kivárni a délutánt, hogy végre megtudja, jók-e a megérzései. Minden gondolata a gyerekéről szólt.
     Az anyja lakásában találkoztak, tűkön ült várva, hogy megszólaljon a csengő. Szinte felugrott, annyira sietett, hogy kinyissa. Benett láthatóan zavarban volt és már ráncok is keretezték az arcát. Azonban a kezét egy picike lány fogta. Hasonlított rá, szinte egy az egyben olyan volt, mint ő a kiskori képein. Úgy érzete, menten elájul.
     -- Szia, Daya – lenézett a gyerekre. – Köszönj te is a néninek!
     -- Szia, Daya néni.
     Kapkodta a levegőt, alig tudott szóhoz jutni. Benett gondoskodott a gyerekükről.
     -- Sziasztok. Gyertek be.
     Benett az anyja segítségével megtalálta és örökbefogadta Armariat, és bár nagyon dühös volt, amiért erről ő egy szót sem tudott, mégis nagy kő esett le a szívéről, hogy egy szép, okos és ügyes lánnyá cseperedett a csecsemő, akit olyan korán elvettek tőle. Majd megszakadt a szíve, mikor el kellett tőle búcsúznia.
     -- Nem bánod, ha megölellek?

     Megrázta a fejét és végre a karjába zárhatta, magába szívhatta az illatát, megnyugodhatott. Még elrebegett egy köszönömöt Benettnek, aztán bezárta mögöttük az ajtót.


Képek forrása: MTV, Giphy

Megjegyzések